Deák Balázs és Valkó Orsolya blogja: Réunion, a vulkánok szigete

A 2019-es Island Biology Conference kapcsán Réunion szigetén jártunk, itt következik az élménybeszámoló.

Réunion a Mauritius-t és Rodrigues-t magába foglaló Mascarene-szigetcsoport tagja, Madagaszkártól 800 km-re keletre található az Indiai-óceánon, a Baktéritőtől kicsit északra. Korát a kutatók 2-3 millió évre teszik, tehát egy viszonylag fiatal vulkanikus szigetről van szó. A sziget mindössze 2511 km2 területű, mégis igen változatos formakincs és éghajlat jellemzi. Az éghajlatkutatók mintegy 200 különböző mikroklímát különítenek el a szigeten! A nyugati part szárazabb, kellemesebb éghajlatú, a keleti partvidék és a központi hegyvidék jóval esősebb, nem ritka az évi 6.000-12.000 mm csapadék, de volt már olyan év is amikor 18.000 mm esett. Sőt, a napi csapadékmennyiség világrekordját is Réunion-on mérték: Cilaos településen 24 óra alatt 1.870 mm eső esett!!! (Ez kb. annyi, amennyi három év alatt esik Magyarországon!) Júliusban, vagyis 'télen' enyhe, 20-27 Celsius fok körüli hőmérséklet és viszonylag kevés csapadék jellemző, így nagyon jó ide menekülni az európai forró nyárból.


Réunion sziget elhelyezkedése az Indiai-óceánon.

A szigetet az 1500-as években kezdték el benépesíteni, Madagaszkárról. Az első európai felfeldezők portugálok voltak 1507-ben, akiktől a franciák egy évszázaddal később átvették az uralmat. Az intenzív gyarmatosítás 1665-ben kezdődött, amikor a Francia Kelet-Indiai Társaság az első telepeseket elküldte a szigetre. A sziget felvirágzását egyrészt a cukornád, másrészt a vanília biztosította. Réunion ma Franciaországhoz tartozó tengerentúli régió. Utazói szemszögből ez több szempontból is kényelmes: Euró a fizetőeszköz, kiváló a közbiztonság, jó az úthálózat, bérelt autóval önállóan is jól bejárható a sziget. Tényleg mindenhova nyugodtan lehet menni, önállóan fel lehet fedezni a tájakat; ez kevés más trópusi szigetre igaz.

A Bourbon vanília a sziget egyik híressége. A Mexikóból származó orchidea-fajt a 19. században hozták be a szigetre. Beporzói azonban nem voltak. Egy 12 éves rabszolga, Edmond Albius fedezte fel a technikát, amivel kézzel is be lehet porozni a vaníliát. Felfedezése tette gazdaggá a francia vanília-bárókat. Ma a vaníliát egyre inkább az esőerdőkben termesztik, ami nagyon jó abból a szempontból, hogy megmaradnak az erdei élőhelyek. A Bourbon név egyébként visszatükröződik több, a szigeten endemikus növény- és állatfaj latin nevében is ('borbonicus' formában).

A sziget másik gazdasági 'kincse' a cukornád és a belőle készített rumok. Sajnos a cukornádültetvények a sík- és dombvidéki élőhelyek jelentős részét megsemmisítették, bár még mindig kevésbé, mint a szomszédos Mauritius-on.

Nagyon finom a helyi ananász, édes és nem fás.

Saint Pierre a sziget egyik legrégibb kikötővárosa. Talán a leginkább hangulatos és nyüzsgő város.

A sziget multikulti jellege a konyhaművészetben is megmutatkozik: kreol, francia, ázsiai és afrikai ízek egyaránt jellemzők. Nagyon finomak a piacokon árult szamószák.

Réunion vulkanikus szigete 2-3 millió éve keletkezett. Két nagy vulkanikus hegytömb alkotja: a már nem aktív Piton de Neiges és az aktív Piton de Fournaise. A Piton de Neiges ('havas csúcs') utolsó kitörése mintegy 10.000 éve volt; ma a sziget és egyben az Indiai-óceán legmagasabb pontja: 3071 m magas. Ritkán tényleg előfordul, hogy havazik itt, az utóbbi évtizedben kétszer is hoztak havat az Antarktisz felől fújó szelek. A sziget közepén, a Piton de Neiges szikláin költ két endemikus viharmadár faj.

A fenséges, ködbe burkolózó kialudt tűzhányó, a Piton des Neiges.

Cilaos települése egy kráterben található. Már az odavezető út is egy kész élmény: 400 hajtűkanyar után érünk fel a településre. Cilaos-ból gyönyörűen látszanak a sziget legnagyobb kihunyt vulkánjai.

A Piton de Fournaise, vagyis a 'kemence' a világ egyik legaktívabb vulkánja, egy 2632 m magas pajzsvulkán. Évente akár két-három alkalommal is kitör (remek videó egy nemrégi kitörésről például itt). Korát 530.000 évre teszik a kutatók. A sziget délkeleti harmadát gyakorlatilag ez a lenyűgöző vulkán formálta és formálja napjainkban is.

A vulkánra vezető út kilométereken át egy holdbéli tájon, a Plaine de las Sables-en vezet keresztül.

A legmélyebb kráter (Commerson kráter), ami egy robbanásos kitörés során keletkezett. Közel 300 m mély és 250 m széles.

A Plaine de las Sables holdbéli tájképe.

Ahhoz, hogy feljussunk a Piton de Fournaise-ra, először le kell ereszkednünk a kalderába, majd a túra végén újra fel a 180 méteres lépcsősoron :)

Szivárvány a kalderában.

A vulkántúra egyik legszebb formációja a Formica Leo. Nevét onnan kapta, hogy egy hangyaleső csapdájára emlékeztet. Az 1700-as években tört ki ez a kisebb, ma már nem aktív kráter.

Régi lávafolyás az előtérben, új lávafolyás a háttérben.


Elképesztő lávaformációkat láthatunk a kalderában.

Pahoahoe típusú lávafelszín, amelyre a finom redők, sima felszín jellemző.

Délutánra mindig összegyűlik a köd. A legszebb, legnapsütésesebb napon is.

Hegyek a felhők felett.

Az Island Biology konferencia alatt egy rövid kiránduláson bejártuk a keleti partvidék lávafolyamjait és megnéztük, hogyan veszik birtokba a növények a lávafelszínt. A part mentén vannak a legnagyobb kitörések lávafolyásai. A 2007-es kitörés olyan nagy volt, hogy a láva az óceánba is beömlött, kicsit felforralta a vizet, és az ott elpusztult halak közül egy tudományra új faj is előkerült. A láva mintegy 15-20 évig folyik, utána szilárdul meg. A lávát először a zuzmók, majd a páfrányok kolonizálják. A fásszárú növények is hamar megtelepednek, az Agarista salicifolia már 10 év alatt megtelepszik a láva-felszínen. Sajnos nagyon sok idegenhonos fafaj, köztük a Casuarina fajok is meg tudnak telepedni a láva-felszínen. Érdekes módon a lávafolyások növényzete nem képes a többnyire emberi eredetű tüzek után regenerálódni, ezért a tűzoltóság óvja ezeket a különleges élőhelyeket a tűztől.

A kihűlt láván elsőként a zuzmók és néhány páfrányfaj, mint például a képen látható Nephrolepis abrupta jelenik meg.

Pár évvel később már egyre több fásszárú növény is megtelepszik. A bal hátsó részen látható ausztráliai eredetű zsurlólevelű kazuárfa (Casuarina equisetifolia) az egyik legveszélyesebb, gyorsan fává növő inváziós faj a lávafolyásokon.

A legnagyobb kitörések után a láva egészen az Indiai-óceánig folyik, mintegy 20 km-en át.

Az 1986-os vulkánkitörés 25 hektárral megnövelte a sziget területét!

A Sainte Rose-ban található Notre Dame des Laves templom egy csoda folytán megmenekült: a láva körbefolyta, de nem bántotta a templomot.

Réunion eredeti és jelenlegi élőhelyeiről Strasberg et al. (2005) cikke ad kiváló áttekintést. A szigeten eltöltött idő során sikerült a legtöbb élőhelytípust felkeresnünk, most ezeket mutatjuk be sorban, az óceántól a magashegységek felé haladva. Mint sok más helyen, itt is egyértelműen látszik, hogy az ember élőhely-átalakító tevékenysége az alacsonyabb tengerszint feletti magasságokon a legnagyobb mértékű, így leginkább az itt egykor jellemző élőhelyek (szavanna, síkvidéki esőerdő és nem óceáni vizes élőhelyek) szerkezete és fajösszetétele változott meg, továbbá a partközeli élőhelyeket özönlötték el leginkább az inváziós fajok. A magashegységekben még sok az érintetlen, természetközeli élőhely, ám hosszú távon ezeket is veszélyezteti a klímaváltozás és a sziget népességének növekedése.

A partvidéki sík- és dombvidéket az 1500-as évek utazóinak leírásai alapján füves szavanna bortította, pálmafákkal tarkítva.

A Reunion-i szavanna. Ilyenkor 'télen', a száraz évszakban ezt az arcát mutatja.

A leégett és épen maradt szavanna határa.

Sajnos a szavanna eredeti állapotához képest jelentősen degradálódott. Az idegehonos mimóza fajok az állományok többségét benőtték. Kecske-legeltetéssel még helyre lehetne állítani a szavannát.

A szavanna ellensége, a mexikói eredetű árva-mimóza (Leucaena leucocephala). A faj szerepel az IUCN által összeállított 100 legveszélyesebb inváziós faj listáján.

A déli partvidéket sokszor az antarktiszi szelek tépázzák.

A déli partvidék állandóan szeles, párás és hűvös. Itt a 'vacoa', a közönséges csavarpálma (Pandanus utilis) ligetei jellemzőek.

Az 'utilis' fajnév igen találó: a vacoa termése megsütve finom csemege, leveleiből pedig gyönyörű kosarakat, kézműves termékeket fonnak (amikkel tele vannak a helyi piacok), vagy akár tetőfedésre is használják.

Látszólag rossz állapotban levő párduckaméleon (Furcifer pardalis) a déli partvidéken. A farkával kapaszkodott egy faágba és himbálózott a szélben.

Általában ennél jóval színpompásabb, most valószínűleg fázott. Hidegben a kaméleonok sokszor befeketednek, így több napfényt tudnak felvenni.

A cápa-támadások 2011 óta nagyon gyakorivá váltak Réunionon - itt volt az elmúlt években a legtöbb cápatámadás a világon. Sajnos emiatt a legtöbb partszakaszon nem lehet fürdeni.

A tengeri teknősök közül a leggyakoribb a gyönyörűszép közönséges cserepesteknős (Eretmochelys imbricata).

Magróvegéb a parti sziklákon.

A homokos óceánpartok leggyakoribb faja ez a hajnalka (Ipomoea pes-caprae).

Az állandóan nagy páratartalom miatt nagyon sok gyönyörű szivárványt láttunk. :)

A síkvidéki esőerdőkből sajnos nagyon kevés állomány maradt, többségük a cukornádültetvények áldozata lett. Mi a konferencia kiránduláson látogattunk el a Mare Longue-i esőerdőbe - ahol stílusosan bőrig áztunk, így csak ez az egy kép készült. :) A képen épp egy érdekes 'hegyibeszédet' hallgatunk a szárazföldi teknősök magterjesztő szerepéről. Az őshonos erdei fafajok egy részének a magját csak a teknősök terjesztik hatékonyan: hosszú távú terjesztők, közel két hónapig emésztik a magot, ami szükséges a csírázás beindításához. Ezért Réunionon sok helyen telepítik vissza a teknősöket az erdőbe.

A sziget csapadékos keleti oldalán a hegyvidéken találhatjuk a legbujább trópusi növényzetet.

Hegyvidéki erdő a Cilaos kráternél.

Szakállzuzmó.

Endemikus hegyi tamarinfák (Acacia heterophylla).

Buja trópusi növényzet páfrányfákkal.

A túraút a Bebour-Belouve köderdőben.

Ezért köderdő :)

A dél-afrikai eredetű kála (Zantedeschia aethiopica) sokfelé nő a hegyi esőerdőkben.

Magashegységi marhalegelő, a Nez de Beouf-nél.

Két endemikus cserje egy képen: a sárga Erica reunionensis és a szürke Stoebe passerinoides.

Az "orbáncfű-fa" (Hypericum lanceolatum) a magashegységek törpecserjéseire jellemző.

A szigeten kilenc endemikus madárfaj él. Közülük a legtöbb faj gyakori és könnyen találkozhatunk velük - három faj azonban (két viharmadár faj és a Reunion-i kakukkgébics), nagyon ritkák és veszélyeztetettek.

A 'tectec' egy endemikus csukfaj (Saxicola tectes) - nagyon kedves és egyáltalán nem félénk madár.

Az endemikus Réunion-i olajzöld pápaszemes-madár (Zosterops olivaceus).

Sokszor a madarak töltik be a hiányzó rovar-pollinátorok szerepét: olajzöld pápaszemesmadár az 'orbáncfű-fán' (Hypericum lanceolataum).

Talán a leggyakoribb 'beporzó' az endemikus Réunioni pápaszemesmadár (Zosterops borbonicus).

Az endemikus Réunion-i bülbül (Hypsipetes borbonicus).

Szintén benszülött Réunioni paradicsom-légyvadász (Terpshiphone bourbonnensis).

A málinkó-szövőmadarak (Ploceus cucullatus) telepeivel szinte mindenütt találkozhatunk.

A trópusimadarak gyönyörű, kecses, és borzasztó idegesítő madarak, mert egy pillanatig sem maradnak egy helyben :) A képen a fehérfarkú trópusimadár (Phaethon lepturus) látható.

Vízityúk (Gallinula chloropus) a kagylótutajon (Pistia stratiotes). Fészküket is a sűrű (idegehonos) vízinövényzetre építik. A vizes élőhelyek többségét idegenhonos növények alkotják.

Az invazív állatfajok közül a patkány és az üregi nyúl okozza a legtöbb természetvédelmi problémát. Persze sajnos számos egyéb idegenhonos állat is bekerült a szigetre.